Már sok mindenről hallhattunk, ami a 21. században a népszerű lelki elváltozások sorát tarkítja… Volt ugye a „burnout” szindróma, meg  a szülés utáni depresszió férfiakat érintő formája, de elmondhatjuk, hogy még mindig lehet fokozni a zavarok kavalkádját. A krízisek újszülöttjeként itt az úgynevezett QLC („quaterlife crisis”), ami közismertebb nevén a kapunyitási pánik, és ami sajnos a mi korosztályunkat érinti, azaz a zsenge húszasokat.

Kapunyitás kontra kapuzárás

Az elnevezés nem véletlen, hiszen itt már nem a jól ismert kapuzárási pánikról van szó, ami leginkább ötven év körüli, vén rókák körében fordul elő! Ez utóbbinak ugyanis tipikus velejárói a háborús tragacs tűzpiros sportkocsira-,  illetve az öregedő és elhízott feleség huszonéves fruskákra való lecserélése…  A kapunyitási pánikról viszont ez esetben szó sincs.

Biztosan nektek is van olyan ismerősötök, aki túl a harmincon, még mindig egyetemista, most csinálja a negyedik diplomáját, vagy éppen Erasmussal utazza be a fél világot, elodázva ezzel évekre a tanulmányok lezárásának idejét…
Ez  a krízis bizonyos életkorhoz köthető, ami általában a húszas évek közepétől a harmincas évek első feléig tart. Bagatellizálni pedig egyáltalán nem kell, hiszen a fiatalság jelentős hányadát érinti, és kezdve az elszigetelődéstől, akár súlyos mentális betegségekhez is vezethet.

A probléma gyökere..

A kutatók szerint a szélsőséges komfortkörülmények és a biztonság hiányának bizarr egyvelege okozza ezt a zavart. Ez utóbbi arra utal, hogy noha nagyon jó a diákélet – már amikor – mégis, rengeteg nehézséggel néznek szembe a mai fiatalok. Nehéz az elhelyezkedés, főleg kis hazánkban… főleg orvosként, alulfizetve ugyebár. Így nem csoda, ha nem nagyon szeretnénk mindezekkel a nehézségekkel még sokáig szembesülni, és inkább az iskolapad koptatása mellett tesszük le a voksunkat.

Az általánosítást elkerülve, igenis rengeteg ember nem akar felnőni, amit köszönhetünk többek közt a demokráciának, a kasztrendszer hiányának, az internetnek, a kitolódott gyerekkornak, a végeláthatatlan tanulási lehetőségeknek, a diákigazolvány előnyeinek, és persze az individualizmusnak.  Ha azt vesszük, felfogható úgy is a dolog, hogy „jó dolgunkban” alakul ki ez a zavar. Hiszen ki akarna kikerülni a diákélet szabadságából egy reggel nyolctól este ötig-hatig tartó, monoton, fárasztó és alacsony, a kezdőket illető fizetéssel járó melóba?

Az igazi keresése… más értelemben

A fogyasztói társadalom pedig nem adja alánk a lovat, sőt… pont a szabadság a mi legnagyobb akadályunk. A csapból is az folyik, hogy keresd az igazit, ne állj meg addig, míg meg nem találtad a legtökéletesebbet. Mindegy, hogy ez utóbbi a párodra, egy ruhamárkára, vagy épp a leendő, idealizált munkahelyedre vonatkozik… Nem látjuk be, hogy ez a fajta tökéletesség, amit annyian hajszolunk; nincs! Mindig újra fogják definiálni a piaci érdekek állandó változása miatt, szóval az amit mi látunk, nem több egy káprázatnál. Mégis rengetegen betegszenek bele… és sokakon már csak a gyógyszeres kúra, és egy jó pszichiáter segít…

Miért kell foglalkozni vele?

A kapunyitási válság már a nevében is mutatja, hogy egy igen komoly krízisről van szó, ami alapjaiban rendíti meg életünket. Folyamatos belső bizonytalansággal, a jövővel kapcsolatos szorongással, nyugtalansággal, és az elégedetlenség érzetével jár.  Gyakran megjelenik a már említett kiégést is kísérő kedvetlenség és unalom, melyet a válság elszenvedői a „régi szép idők” felidézésével próbálnak ellensúlyozni. Ilyenkor továbbá szokás még halogatni, szorongani, pszichoszomatikus tüneteket képezni és mélységes depresszióba zuhanni.

Most talán semmiségnek tűnik számotokra ennek a zavarnak a leírása, de amikor diplomás szakemberként, néhány hónap munka után arra eszméltek, hogy tulajdonképpen utáljátok a munkátokat, és valami egészen mással akarnátok inkább foglalkozni, akkor felerősödve a már  leírt érzések, pokollá teszik a mindennapokat. Ilyenkor tipikusan gyors munkahelyváltások történnek, de általában ezek sem oldják fel a krízist…

A megelőzés érdekében…

Valóban, egész más világot élünk, mint a felmenőink. Tovább tanulunk, mint a szüleink, többször is váltunk munkahelyet, jóval később alapítunk családot (és szinte biztos, hogy nem a legelső partnerünkkel), valamint gyakran jelentős hitellel kezdjük a felnőtt életünket. De ez a fajta változás még nem jelenti azt, hogy szükségszerűen le kell ragadnunk az „örök diák” szerepben. Először is, soha nem késő! A pályaválasztást jól át kell gondolni, bár feltételezem, olvasóink már réges rég túl vannak ezen a részen… Ha pedig már elkezdtük, akkor mindenféle idealizálás nélkül vezessük végig magunknak fejben, hogy mivel is jár ez a munkakör, mennyi időt, türelmet, energiát követel majd tőlem, valamint milyen előnyei és hátrányai lesznek. A legnagyobb gond, hogy sokan bele se mernek gondolni az új élet milyenségébe, hanem csukott szemmel csapnak a lecsó közepébe. A legrosszabb, ami történhet, hogy a krízis következtében a személyiség megreked a krízisben. Azonban, ha gondosan megfontoljuk lehetőségeinket és még időben nyakon csípjük a szorongások gyökerét, akár új dimenziókkal tehetjük gazdagabbá személyiségünket… ez esetben pedig, utánunk a vízözön!